Pápa: barokk, kékfestés és évszázadok ragyogása

Barokk ritmus a belváros szívében: a pápai Esterházy-kastély

A pápai Esterházy-kastély a Fő tér mögött, a Nagytemplom szomszédságában áll. Tömegformálása, arányai és térszervezése tudatosan reprezentatív: az egykori középkori vár helyén emelt barokk rezidencia már nem védekezni, hanem jelen lenni akar a városszövetben. E múltbeli alapokra építve született meg a mai barokk kastély, amely a 18. századi főúri reprezentáció jegyeit viseli.

A város története egészen Szent István király koráig nyúlik vissza, aki a belváros térszerkezetét úgy alakította ki, hogy annak központjában a későbbi vár álljon. Az Esterházy-kastély helyén eredetileg a 15. század elején a Garaiak által emelt vár állt, amely a 16-17. század folyamán erős falakkal bővült. A 18. század közepén a kastély a korszak főúri reprezentációjának megfelelően alakult át. 

Ekkor tulajdonosa, Esterházy Ferenc, Mária Terézia tárnokmestere volt, aki 1740-1750 körül bízta meg a bécsi építészt, Frantz Anton Pilgramot az átépítéssel. Pilgram tervei alapján készült el az U alaprajzú, egyemeletes főépület, mely a versailles-i kastélytípus hazai példája, cour d’honneur jellegű elrendezése pedig egyértelműen a francia kastélyépítészet hatását tükrözi. A park felé néző főhomlokzatot enyhén kiugró középrizalit hangsúlyozza, íves oromzattal és az Esterházy-címerrel, míg a sarkokon manzárdtetős pavilonok zárják le a kompozíciót. A homlokzat tagolása visszafogott: lizénák, vízszintes övpárkányok és sávos vakolatarchitektúra adják a ritmust. A díszítés nem tobzódó, inkább az arányokra és a tengelyrendre épít – ettől lesz elegáns és kiegyensúlyozott az összhatás.

A kastély barokk-rokokó belső terei a második világháborúig a legpazarabb főúri berendezések közé tartoztak. 1945 és 1956 között az orosz laktanya időszakában a bútorok nagy része megsemmisült, a kovácsoltvas kapu és kerítés Oroszországba, a műtárgyak egy része pedig a Nemzeti Múzeumba került. A kápolna berendezésének jelentős részét a pápai Szent István-templom és a Budapest-Belvárosi templom őrizte meg.

Belépve a térszervezés logikája azonnal érzékelhető. Megjegyzendő azonban, hogy az eredeti terv szerint – mely egyes kutatások szerint meg is valósult, a déli szárnyban lehetett volna a reprezentatív fogadó tér, és lépcsőház, mely magyarázná az északi szárny asszimetrikus voltát és a bejárat alapvetően szerény mivoltát is. A középtengelyre felfűzött reprezentációs termek sora – előcsarnok, lépcsőház, dísztermek – fokozatosan vezeti be a látogatót a kastély „ünnepi” tereibe. A barokk lépcsőház különösen látványos: széles karjai, kő mellvédje és stukkódíszes mennyezete szinte színpadszerű felvezetést ad az emeleti szinthez. Fent a Nádor-terem és az Ősök csarnoka a főúri reprezentáció csúcspontjai, nagy belmagassággal, gazdag stukkókkal, aranyozott részletekkel és historikus falikárpitokkal.

Az épület egyik legizgalmasabb tere a keleti szárnyban elhelyezkedő kastélykápolna, amely finom pilasztertagolásával és Mildorfer freskóival meghittebb, de egyben ünnepélyes hangulatot teremt. A barokk téralakítás itt különösen jól érzékelhető: a fény felülről érkezik, a falak enyhe ívei lágyítják a geometriát, az egész tér inkább atmoszférát, mintsem puszta funkciót közvetít.

A kastély a 20. században különböző közfunkciókat töltött be: könyvtár, múzeum, zeneiskola és művelődési ház működött benne, ami részben átalakította a 18. századi térszerkezetet. A változó funkciók mellett a kastély épületszerkezete is komoly kihívásokkal szembesült. A Nádor terem stukkóproblémái és a fafödémek rossz állapota hívta fel a figyelmet a teljes rekonstrukció szükségességére, amely 1996-tól kezdődött Kaló Judit Bernadett irányításával, több ütemben, és 2015-ben zárult le az Európai Uniós támogatásnak köszönhetően. 

Az átfogó rekonstrukciója nem puszta „kicsinosítás” volt, hanem aprólékos, rétegről rétegre haladó műemléki helyreállítás. Restaurálták a stukkókat és a falfestéseket, feltárták az eredeti színeket, újragyártották a korhű nyílászárókat és vasalatokat, visszaépítették a történeti parkettamintákat. Ami menthető volt, azt megőrizték: kőlépcsők, faajtók, kovácsoltvas részletek kaptak új életet. A korszerű gépészet és elektromos hálózat rejtve került a falak közé, hogy a mai használat ne zavarja meg a barokk terek nyugalmát.

Ennek köszönhetően a kastély ma élő, használható épület: a barokk térsorok, a gondosan rekonstruált részletek és a kortárs beavatkozások szinte észrevétlen együttélése teszi igazán hitelessé. Ritka példa arra, amikor egy műemlék nemcsak megmarad, hanem újra működni kezd.

Kékfestő örökség a város szívében: a pápai Kékfestő Múzeum

A pápai Kékfestő Múzeum Magyarország egyetlen ilyen jellegű intézménye, európai szinten is egyedülálló ipartörténeti emlék. Az egykori Kluge-féle kékfestő üzem épületében működő múzeum a kékfestés teljes munkafolyamatát tárja fel, így a látogatók betekintést nyerhetnek a kézműves hagyományokba, a bonyolult technológiai részletekbe, és megtapasztalhatják, hogy a mesterség ma is élő gyakorlat. 2018 novembere óta a magyar kékfestés 4 további országgal együtt (Csehország, Ausztria, Szlovákia, Németország) az UNESCO szellemi kulturális örökségének része, jelezve a technika és a motívumvilág nemzetközi jelentőségét.

Az épület története a 18. század végéig nyúlik vissza, egészen 1783-ig, a műhelyalapítás idejéig. Carl Friedrich Kluge kelmefestő mester családja valamennyivel korábban telepedett le Magyarországon, ahol megalapították a város egyik legjelentősebb kézműves műhelyét. Kluge nemzetközi tapasztalataira, a svájci és osztrák technológiára építve fejlesztette a hagyományos kékfestést.

A mesterséget Kluge Károly fia, Ferenc vitte tovább, aki 1846 és 1850 között „vándorlegényként” járta Európát, elsajátítva a kelmefestés minden csínját-bínját. Visszatérve Pápára folytatta az apja által megkezdett korszerűsítést: új gépeket szerzett be, vízkereket cserélt gőzgépre, modernizálta a mángorlókat, keményítőgépeket és szárítóhengereket. Az üzem rendelkezett egy favázas, kézzel hajtott perrotine nyomógéppel, amelyet 1912-ben német fémvázas gépre cseréltek.

Fiának, Kluge Károlynak köszönhetően a család a 19. század folyamán tovább bővítette és modernizálta a műhelyt, és közben pontos technológiai leírásokat, valamint recepteket gyűjtött, megőrizve a mesterség részleteit az utókor számára. Az üzem 1956-ig működött a család kezében, majd állami műemlékké nyilvánították, és 1962-ben múzeumként nyitotta meg kapuit. A korabeli vagyonleltárak szerint a műhely korszerűen felszerelt volt, és igen jövedelmezett: a Kluge-család a város vagyonosai közé tartozott. 1869-ban elkészült a család emeletes lakóháza is, amely az utcafronton azonos párkánymagassággal áll, mint a szomszédos neogótikus református kollégium.

A múzeum három szintes szárítóépületében a látogatók az egykori üzem hangulatát ismerhetik meg. A főépületben a régi vásári miliő elevenedik meg: a Kluge-család berendezései, kékfestő eszközei, nyomódúcok és a korabeli munkafolyamatokat bemutató gépek – köztük az 1909-es bécsi Hoffmeister gőzgép és a lójárgányos mángorló – mind azt mesélik el, hogyan vált a kézműves precizitás és a csapatmunka a kékfestés jellegzetességévé. A szárítópadláson Bódy Irén, Munkácsy Mihály díjas iparművész művei mutatják be a kékfestés kortárs, művészi irányzatait, így a múzeumi látogatás egyszerre nyújt edukáló, valamint vizuális élményt.

A főépület visszafogott fehér-okker homlokzata a stukkózott felületeken érvényesül, amelyet zsalugáteres ablakok és konzolos erkélyek ritmizálnak – ezek nem pusztán díszek, hanem a hajdani műhely mindennapjait szolgáló, tudatos árnyékolók és szellőző elemek. A cserépfedésű, manzárdos tető és az oldalfalakba rejtett füstcsatornák az ipari funkciókat csendben integrálják az építészeti képbe. A környező alacsonyabb melléképületekhez képest a tömeg határozottan kiemelkedik, szinte uralja az udvart: inkább kis manufaktúra-palotának hat, mint egyszerű üzemnek. Ez a karakteres arány- és tömegkompozíció teszi a pápai Kékfestő Múzeumot a közép-európai ipari műemlékek egyik ritka, emblematikus darabjává.

A Kluge-család hét generáción át vitte tovább a mesterséget, az ötvenes években, több szakaszban az épület és berendezése műemléki védettséget kapott, majd 1962-ben múzeumként nyitotta meg kapuit. A Kluge-cég fennállásának 200. évfordulóján, 1983-ban az épületeket felújították.

A Kékfestő Múzeum gyűjteménye több mint 5000 darabból áll, és nemcsak az egykori üzem tárgyi emlékeit, hanem más magyarországi kékfestő műhelyek termékeit, nyomódúcait, mintakönyveit is őrzi. A múzeum könyvtára a kékfestés történetére és technológiájára szakosodott.

Szent István vértanú-templom – a Dunántúl egyik legnagyobb templomtömbje

A pápai Fő tér tengelyében álló Szent István vértanú-templom (vagy ismertebb nevén a Nagytemplom) tömege szinte uralja a városszövetet: egy plébániatemplom, léptékváltás a térben, valódi városképi fókuszpont. A késő barokk és a klasszicizmus határán megszülető, copf stílusú épület 1774-ben kezdett formát ölteni gróf Esterházy Károly megbízásából, Fellner Jakab tervei szerint. Fellner haláláig, 1780-ig irányította az építkezést, majd Grossmann József fejezte be a munkát; a templom 1786-ra elkészült, felszentelésére 1795-ben került sor.

A 42×22 méteres alapterületű, kéttornyos homlokzatú épület a Dunántúl egyik legnagyobb hatású egyházi épülettömbje. A tornyok vertikális hangsúlya és a timpanonnal lezárt főhomlokzat fegyelmezett, már-már klasszicizáló rendje tudatos ellenpontja a barokk mozgalmasságnak. A tömegformálás visszafogott, mégis monumentális; a homlokzat plasztikáját a pilaszterek, párkányok és szoborkompozíciók finom fény-árnyék játéka adja.

A belső tér hasonlóan nagyvonalú. A csarnoktemplomként szervezett hajót három lapos kupola fedi, amelyek Franz Anton Maulbertsch 1781-83 között készült freskóival szinte feloldják a mennyezet határait. A festett architektúra és a valós tér egymásba csúszik, a narratív képsor Szent István vértanú életét vezeti végig a diakónussá szenteléstől a megkövezésig. A főoltár Grossmann József munkája, oltárképe Hubert Maurer alkotása, a carrarai márvány szobrászati elemeket Prokop Fülöp faragta. A márványburkolatok, a bronz keresztelőmedence, a cédrusfa szószék és a terrakotta stációk anyaghasználata gazdag, mégsem túlzó – inkább elegáns, fegyelmezett díszítettséget eredményez.

A templom egyrészt egy művészeti összműalkotás, ugyanakkor értékes térkompozíció: a barokk teatralitás és a klasszicizáló rend találkozási pontja, amely egyszerre reprezentatív és bensőséges. A pápai Nagytemplom ebben az értelemben nem egyszerűen a város jelképe, hanem annak léptéket és karaktert adó építészeti origója.

Ahogy a Nagytemplom története és művészeti értékei évszázadokon át formálták Pápa arculatát, a mai kor kihívásai is szükségessé tették, hogy a város jelképe új erőre kapjon. Az elmúlt évtizedekben kisebb karbantartásokat ugyan végeztek, de a monumentális épület teljes körű megújítása elodázhatatlanná vált. A felújítás első ütemében a szakemberek a szerkezet megerősítésével kezdték: a falakat és boltozatokat feszítőkábeles rendszerrel stabilizálták, a tetőszerkezet faelemeit cserélték, a födémeket pedig acélmerevítéssel erősítették meg. A munkálatok célja, hogy az épület ne csupán szépségében, hanem szerkezetében is hosszú távon ellenálljon az idő vasfogának, és a következő generációk is élvezhessék monumentális látványát.

A következő lépés a templom külső homlokzatának és a tornyok renoválása lesz. A felújítás során a homlokzati felületek, a tetőfedés és a toronysisakok új ruhát kapnak, de a műemléki értékek megőrzéséről sem feledkeztek meg az építészek. A látogatók a felújítás után újra megtapasztalhatják a templom harmonikus, copf stílusú eleganciáját, a barokk és a klasszicizmus közötti átmenet finom íveit, valamint a Maulbertsch-freskók monumentális belső terét, amely továbbra is a város lelkét emeli. A felújítás várható befejezése 2026 végére esik. 

Ősi falak, élő emlékek: a Református Ótemplom története

Miután a Nagytemplom felújítása a külső homlokzat és a tornyok megújításával folytatódik, érdemes visszatekinteni Pápa másik jelentős vallási épületére, a református ótemplomra is. Ez a késő barokk-copf stílusú, puritán téglalap alaprajzú templom a Fő utca 6. szám alatti udvarban áll, és a 18. század végén épült a pápai református gyülekezet számára.

A templom története szorosan összefonódik a város református közösségének küzdelmeivel: az 1750-es években a katolikus ellenreformáció miatt a közösség kénytelen volt száműzetésben imádkozni, majd II. József türelmi rendelete tette lehetővé, hogy 1783-ban újra saját templomot építsenek. Az épület torony és harang nélkül, zárt udvarban készült el, és 1784 karácsonyára már a berendezése is a helyére került.

Az ótemplom belső tere visszafogott, három oldalról karzatok övezik, vaskos tartópillérei árkádívekkel kapcsolódnak össze. A barokk díszítésű diófa szószék, az 1887-es úrasztala és az 1856-ban készült orgonakarzat a templom gazdag belső világát mutatja, bár az orgonát 1941-ben lebontották. A templom falain láthatók a reformáció emlékére állított táblák és az első világháborús halottak emléktáblája is. A templom bejárata kőkeretes, és rokokó stílusú kovácsoltvas kapu díszíti, amely a korabeli kézművesség finom kidolgozását tükrözi.

1972 óta az ótemplom a Dunántúli Református Egyházkerület Egyháztörténeti és Egyházművészeti Múzeumának ad otthont, amely időszaki kiállításoknak, a Pannonia Reformata Múzeumnak, valamint rendezvényeknek is helyet biztosít. Az épület 2017-ben, a reformáció 500. évfordulóján teljes körű felújításon esett át, így ma nemcsak történelmi és vallási jelentősége miatt különleges, hanem a látogatók számára élő múzeumként is élményt nyújt.

A pápai Református Újtemplom: a modern kori nagyság

Miután a gyülekezet a 18. századi Ótemplomot használta, az 1930-as évekre kiderült, hogy a növekvő közösség számára az épület szűkös. A régi templom helyett egy új, impozáns épület megépítése vált szükségessé. A Március 15. téren, a Pápai Református Kollégium szomszédságában felépült Református Újtemplom 1932 és 1934 között készült el, felszentelésére pedig 1941. október 31-én, a reformáció ünnepén került sor.

A Dudás Kálmán tervei alapján készült templom stílusában a neobarokk, neoreneszánsz és szecessziós elemek ötvöződnek, és tornyai 50 méter magasra nyúlnak, így a Dunántúl legnagyobb református templomaként uralja a városképet. A tekintélyt parancsoló homlokzat oszlopos főbejárata fölött Kálvin jelmondata, „Szívemet hozzád emelem”, látható. A tornyokban elhelyezett négy harang a gyülekezet és a város életének jeles alkalmait hirdeti.

A templom belső tere a visszafogott és a nagyszabású térharmónia jegyeit hordozza: a fehér falakat minimális klasszicista díszítés tagolja, a főhajót csehsüvegboltozat fedi, három oldalról kétszintes karzat övezi. Az előcsarnokban található az ’Istennek háza és az égnek kapuja’ felirat, a templomtér fókuszában a gazdagon faragott szószék, Mózes-szék és úrasztala, melyek Hittner József műhelyében, 1937-ben készültek. A keresztelőkút Percz János ötvösművész munkája, a központi idézet a Római levélből származik: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9,16).

Az újtemplom nemcsak vallási, hanem kulturális központ is: a tér előtt álló szobrok Petőfi Sándort és Jókai Mórt, valamint a templomtérben az első pápai reformátorokat, Sztárai Mihályt és Huszár Gált idézik meg. A gyülekezet történeti emlékei, fényképek és adománylevelek a templom falain  az előcsarnokban tekinthetők meg.

Fényárban a pápai zsinagóga: emlék és megújulás

A pápai Zsinagóga a város egyik legjelentősebb zsidó építészeti és kulturális öröksége, egykor a megye legnagyobb zsidó közösségének imaháza volt, Magyarország harmadik legnagyobb zsinagógájaként ismert. A zsidók Pápán a 17. századtól telepedtek le, imaházuk 1743-ban épült a Salétrom utcában. A hitközség hivatalosan 1748-ban alakult meg Esterházy Ferenc gróf védlevele alapján, aki további zsidó családok letelepedését engedélyezte.

A mai, monumentális klasszicista stílusú zsinagóga építése 1844-ben kezdődött, Esterházy Pál gróf támogatásával, és 1846. szeptember 11-én avatták fel Lőw Lipót rabbi magyar nyelvű beszédével. A zsinagóga a neológ irányzat jegyében épült, és az 1840-es években a város és az ország egyik legimpozánsabb zsidó vallási központja volt, amely 800 férőhelyet biztosított a férfiak számára a földszinten és az alsó karzaton, míg a nők a második emeleti karzaton foglalhattak helyet.

A második világháború alatt a pápai zsidó közösség tragikus sorsra jutott: több mint 3000 embert deportáltak Auschwitz felé, és csak kevesen tértek vissza. A zsinagóga is súlyos károkat szenvedett, a padokat tűzifának használták, és a belső tér számos értékes tárgyát megsemmisítették vagy elszállították. 1945-ben Eisenberg Akiba győri, későbbi bécsi főrabbi és Lőwy Lázár főkántor újjáavatta az épületet, de a közösség drasztikusan megfogyatkozott.

Az utóbbi évtizedekben a Pápai és Környéke Zsidó Kulturális Hagyományőrző Egyesület átvette az épület működtetését, és kulturális programok, kiállítások és koncertek helyszínévé tette. 2012-ben nyílt meg az „Elfeledett szomszédok – Családok, sorsok, történetek a pápai zsidóság két évszázadából” című kiállítás, amely a helyi zsidóság életét mutatja be fényképeken és dokumentumokon keresztül.

A klasszicista stílusú zsinagóga külső megjelenése puritán, mégis monumentális: az épület tömbjét ikerablakok és két nagyméretű körablak töri meg, a kétemeletes tömb a környező földszintes házak közül kimagaslik. Főbejáratát korinthoszi oszlopok keretezik, és eredetileg egy kis udvarról nyílt, amely ma már be van falazva.

A belső tér neo-reneszánsz jegyeket mutat, harmonikus és tágas: a kettős oszlopsor három hajót hoz létre, a főoszlopokat négy-négy oszlopra támaszkodó árkádsorok kötik össze. A főbejárattal szembeni keleti oldalon kétszintes karzat öleli körül a belső teret, ahol az első emeletet vaskos, négyszögletes oszlopok, a másodikat kecses korinthoszi oszlopok tartják. A legfelső szintet az egész teret átívelő boltozat zárja le. A belső tér megvilágítását a tóraasztal fölött elhelyezett nagy, kerek mozaikablak biztosítja, színes fényárba borítva a templomot.

Az épület keleti oldalán a tóraszekrény állt, ahol egykor negyven-negyvenöt tóratekercset őriztek. A szekrény felett héber feliratok találhatók, többek között Mózes második könyvéből (Sömot 25:22) származó idézet: „Ott jelenek meg néked, és szólok hozzád a fedél tetejéről”. A fő tartóoszlopokon a 19. zsoltárból vett idézetek láthatók, a falakon aranyozott héber betűs feliratokkal.

A város és a Mazsihisz tervei szerint a zsinagóga felújítása és funkcióbővítése élő kulturális központtá alakítaná az épületet, és helyet adna a magyar zsidó emlékháznak.

Fotók: Pápai Polgármesteri Hivatal